Chapter 5. Mi történik?

Sziasztok! Kicsit szomorú vagyok, mert nem jönnek a kommentek, nincsenek feliratkozók, stb. Tudom, itt még nem annyira izgalmas a sztori. Ezek ellenére meghoztam a következő részt. Remélem tetszik és gyűlnek majd a kommentek és feliratkozók. Kicsit rövid lett. Bocsi!
                                                                                                            By: Manóó

*Visszatekintés az elmúlt 3 hétre*

-Igen Robert a Te hibád, hogy Emma szinte alig van itthon!!!
-Azért nincs itthon, mert Te állandóan veszekedsz!!
-Igen? És még is ki miatt veszekedek? Te miattad!!
Az elmúlt időben csak ezt hallom a szobámban ülve. Szörnyű fültanúja lenni ennek az egésznek. Sose mentem le amikor így veszekednek. De valami oknál fogva tényleg igaza van Apának. Most elég sokat járok el itthonról, ugyanis vannak barátaim(!) akiket nem szeretnék elhanyagolni, és plusz tényleg néha elmenekülök a házból, hogy ne halljam a veszekedést. Általában átmegyek Luke-hoz és kisírom magam. Szegényem! Mindig az ő nyakába zúdítok mindent. A suli viszonylag jól megy, jók a jegyeim, a tanárok nincsenek nagyon oda értem. Ezt meg tudom érteni, hisz eléggé szókimondó típus vagyok. Ennek ellenére viszont király a suli. Bevallom, néha jó idegesíteni egy kicsit a tanárokat!

*Visszatekintés vége*

 Szeptember 23. ~

Szokásos keddi nap. Kikecmeregtem az ágyból és elmentem fogat mosni.
-Elizabet, most már tényleg elég volt!!!-hallottam Apu hangját. Ők már reggel is ilyen fittek, hogy bírnak veszekedni?
Fogat mostam és spuri vissza a szobába bedugott füllel. :) Bementem, felvettem a szokásos fekete, szaggatott nadrágom és egy barackos árnyalatú blúz szerűséget. Leültem a laptop elé és kapcsoltam egy kis zenét, hogy elnyomja a "zajt". Elég sok mindent kentem az arcomra annak érdekébe, hogy ne látszódjon az alváshiányom. Tusvonal, szempillaspirál és indulás. Felkaptam a hátamra a táskát és megindultam a lépcsőn lefelé. A füles benne volt a fülembe, de még így is hallottam mindent.
-Robert fejezd már be az önsajnáltatást!! Ugyanannyit dolgozok mint Te!!
-Igen akkor miért van az, hogy Te már javában alszol mikor én jövök haza??
-Bocsi, hogy megzavarom a nyugodt hangú beszélgetéseteket. Csak annyit akarok mondani, hogy elmentem.-mondtam halkan.
-Kislányom, ne legyél ilyen poénos!-emelte fel Anya a hangját.
-Ne kiabálj Emmával!-szólt rá Apa.
Na nekem se kellett több. Kislisszoltam a házból. Szerintem észre se vették. Elmentem a buszmegállóba és vártam. Lehet nektek is feltűnt, hogy nem reggeliztem. Igazából nekem nem. A héten szinte alig ettem. Le is fogytam az amúgy is pihe súlyomból még 5 kilót. Időközben megjött a busz is. Felszálltam és kerestem egy helyet. Leültem és csak bambultam kifele az ablakon. Miért van ez pont velem? Valami rosszat tettem és ezzel kéne jóvá tenni? Az biztos, hogy már nagyon elegem van ebből!
A busz lefékezett a megállónál. ahol le kellett szállnom. Köszöntem a sofőrnek (tök kedves) és elindultam a suli irányába. A fülesbe a FOB My Songs Know What You Did In The Dark című zene szólt. Már láttam a sulit és vele együtt a sok diákot is. Ekkor egy erős tenyeret éreztem a számon, egyet pedig a mellkasom előtt átfonódva. Kiáltottam volna de sajna nem sikerült. Éreztem ahogy rázkódik a felsőteste.
-Nyugi Törpém!-mondta egy számomra nagyon ismerős hang.Engedett a szorításból és szembe fordított magával.
-Luke Robert Hemmings!!! Ez nagyon nem vicces!!-kiabáltam, de a szám szélén nekem is ott volt a mosoly.
-Ahhoz képest milyen kicsi, jó nagy hangja van!-mondta nevetve.
-Ahhoz képest milyen nagy, úgy oson mint senki más!-vágtam vissza.
-1-1.-mondta és elindultunk a suli felé.
Az a rövidke út is csendbe telt.
-Otthon minden oké?-kérdezte aggódóan.
-Nem. Ma is olyan vitát levágtak kora reggel. Örültem, hogy iskolába kell jönni!-mondtam értetlenül.
-Akkor tényleg gond van!-mondta viccesen. Igazából nem bántam, hogy ezen viccelődik. Nekem is fel tudta ilyenekkel dobni a napjaimat. És már tényleg röhejes amit Anyáék művelnek. Beértünk az ajtón és elindultunk a rajzterem felé. Útközben összetalálkoztunk Calum barátunkkal is.
-Aloha!-köszönt.
-Csoki!-köszönt Luke.
-Kérek!-röhögtem.
-Jaj Törpe!-mondták egyhangúan. Az elmúlt időben rászoktak arra, hogy "Törpének" hívnak. Pedig 163 centiméter magasság nem olyan kicsi.
-Nem én vagyok Törpe, ti vagytok magasak.-mondtam felháborodva.
 Jól van, oké!-adtak igazat, nehogy elkezdjek velük vitatkozni.
A mai nap viszonylag hamar eltelt. Töriből felmérő, kémiából egy kettes. Kivándoroltunk a suliból.
-Dave!! Hagyd a pingvinemet!!!-ordított Luke. Minek a suliba pingvin?
-De olyan édees!-röhögött.
-Dave a te nyuszidnál nincs édesebb!!-mondta nevetve Hope.
-Fogd be!-mondta duzzogva Dave.
-Na elég legyen fiatalság!-mondtam.
Ballagtunk tovább. Hope és Dave leváltak tőlünk és ketten maradtunk.
-Törpe, jössz ma nálunk?-kérdezte Luke.
-Miért?-kíváncsiskodtam.
-Mert jön Calum és Mikey is.
-Ki az a Mikey?-értetlenkedtem.
-Majd megtudod! Jössz vagy nem?-kérdezte.
-Na jó. Megyek!-adtam be a derekam.
-Oké, ötkor nálam!-mondta majd megölelt és elindult.
Amikor megérkezett a busz felszálltam és hazamentem. Otthon csend fogadott. Na csak megbékéltek egymással. Reményekkel telve léptem át a küszöböt, sajnos hiába.
-Sziasztok!!-köszöntem hangosan.
-Szia Kicsim.
-Anya?-kérdeztem meglepődve.
-Elment.-mondta lehajtott fejjel.
-Mi??? Hova??-ordítottam.
-Haza.
-Miért?-mondtam kicsit halkabban.
-Tudod, elég sokat veszekedtünk és nem akarta, hogy rosszul érzed magad miattunk.-válaszolt szomorúan.
Igen. Elég sokat veszekedtek, de olyan nehéz lett volna kibékülni? Láttam Apán, hogy bánja a dolgot. Odaléptem és megöleltem.
-És akkor most elváltok?-kérdeztem könnyes szemekkel.
-Igen.
Ezt az egy szót nem akartam hallani. Eddig olyan jó volt minden. Álmomba se gondoltam volna, hogy anya és apa el fognak válni. Olyan jól megvoltak eddig. Nem veszekedtek (vagy csak én nem tudtam róla) és most egyik pillanatról a másikra elhidegültek egymástól. Elengedtem apát és felmentem a szobámba. Ötig még volt egy órám, így felhívtam egy rég látott ismerőst, barátot, testvért. Úgy tudtátok, hogy nincs tesóm, pedig van. Ashton Irwin a neve. Anya előző házasságából született de anya ott hagyta az apjával. Amikor elmesélte apanem akartam elhinni, hogy anya tényleg ezt tette. Lehet nem is volt olyan jó, mint ahogy azt én képzeltem. Ash egy vicces, kedves, aranyos fiú. Hivatalosan is nagykorú. Rég találkoztam vele. Talán már meg se ismerném. Fura ezt mondani, de hiányzik. Kikerestem a nevét a telóból és a "mobil hívása" zöld kis téglalapra nyomtam. Kicsöng. Vajon meg fog lepődni?
-Sziaa!!-kiáltott a telefonba.
-Szia Ash! Rég beszéltünk.-mondtam.
-Jaja. Mi újság nálatok?-kérdezett-
-Hát nem sok jó.
-Na mi történt?-kérdezte aggódóan.
-Anya...-ezzel az egy sóval elárultam mindent.
-Elment?
-Eltaláltad.
-Sajnálom.-mondta, de hangján hallottam, hogy ideges.
-Inkább beszéljünk másról.-tereltem.
-Oké.
Megbeszéltünk mindent. Elmesélte, hogy sikerült megvennie a dobfelszerelést és már keresi a bandát, ahol dobolhatna. Én is elmeséltem, hogy Sydney-be költöztünk, amiről amúgy már tudott. Az új suliról, új barátokról.
-Ugye nem csináltál semmi hülyeséget?-kérdezte.
-Neem!!-mondtam nevetve.
-Biztos?
-Biztos.
-Akkor jó.-mondta.-Hol is laksz?
-Sydney!-röhögtem.
-Nem úgy. Tudod hogy értem!
-Tudom.
-Figyi. Elmegyek valamikor és beszélgetünk egy kicsit. Oké?-kérdezte.
-Rendben.
Lediktáltam neki, hol is lakok pontosan, elköszöntünk egymástól és leraktam a telefont. Ránéztem az órámra. Öt óra!! Egy kicsit kések, de legalább hatásos lesz az érkezésem. Felkaptam a Vans cipőmet, köszöntem apunak és elindultam. Igazából nem viselt meg annyira, hogy el fognak válni. Ez az ő döntésük nem az enyém. Persze, fog azért anya hiányozni, de ha ők így akarják akkor legyen így. Nem nagyon van beleszólásom. Az ő döntésük. Akkor sem értem miért történik ez.